Az #ensportarcok cikksorozat inspiráló sportolóinkról szól. Bemutatjuk azokat az embereket, akik a kitartás és elszántság erejével átlépik saját határaikat. Ismerjétek meg a közösségünk tagjait, akik történeteikkel bátorítást és motivációt nyújtanak mindannyiunknak. Segítsenek Titeket is ezek az inspiráló sztorik a saját sportcéljaitok elérésében!
Név: Bencze Mónika
Kor: 40 év
Foglalkozás: irodavezető/üzletkötő – csomagolástechnika üzletág
Sportág: futás, ultrafutás
Edző: Szabó Csaba
Mióta ensportos: 2020 január
Nehéz kezdetek
Apukám focista volt, így akár azt is mondhatnánk, családi hagyomány a sport… de nem. Próbálkoztam mindennel. Fejlődés helyett egyre kevesebb sikerrel. Talán 9 éves lehettem, amikor életem első háztömb körüli futóversenyére elcipelt apu. 2 tömb, 3 kör – majdnem belehaltam. Ott és akkor megfogadtam: soha többet nem versenyzek, sőt inkább nem is futok. Ezt olyan jól tartottam, hogy hivatalos Cooper-tesztem se igen volt általános iskolában. Kifogásból nem volt hiány.
Következett a kézilabda! Az első edzésen eltörtem a kezem… sítábor… sífelvonó…rémálom. Magas vagyok, jöhet a kosárlabda! Rosszul érkeztem le talán a harmadik edzésen: porcleválás a térdben, műtét. Itt mindenki belátta, kár ennél több kárt okozni bennem, és ha úgy alakul, inkább pufi leszek, mint rokkant. Azért szerencsére van egy öcsém, aki folytatta a családi hagyományt és jó pár évig focizott. No sport jeligére éldegéltem, férjhez mentem, anya lettem, elváltam, aztán a párkapcsolataim kezdtek hasonlítani a sporttal való próbálkozásaimhoz.
Menekülés a sportba
Hát hova menekül ilyenkor az ember? Én a sportot választottam. Crossfit lett most az áldozat. Igazán nőies, lágy sport. Anyukám imádta! Na jó, nem :). Én viszont igen. De főleg azt, amit az a két év adott. Mentálisan és fizikálisan is. És nem mellesleg barátokat. Ott ismertem meg Diát és Zsófit, velük kezdtem el 2019-ben futni. Lassan. Nagyon lassan. Igaz, hogy ma már távolabb kerültünk egymástól, de életem első 10 km-t nekik köszönhetem, és az első félmaratonom minden kilométerében benne voltak. Velük álltam életemben először dobogóra, félmaraton váltón. Óriási érzés volt!
Futás, szerelem
Aztán lelkes amatőrként futóklubba jelentkeztem. Ott ismertem meg Tibit, aki a legjobb barátom lett, és meglátta bennem a lelkes amatőrt, aki futni nem tud, de iszonyatosan akar, így megsajnált és segített. Ő akkor ensportos volt, így kerültem 2020 januárban Szabó Csabihoz. Óriási lelkesedéssel vágtam bele, haladtam is szépen. Kos vagyok. Önfejű és makacs. Ezúton is örök hálám Csabi, hogy kitartottál mellettem!! 😉
Egész jól alakult a sporttal való kapcsolatom, és nem csak az! Egy edzésen a szerelem is rám talált. Ő is futott, így a hobbi is közös lett. Covid is megjelent, minket az sem érdekelt, kerek lett az életem.
Stroke és Covid
Aztán 2020 július végén sztrókot kaptam. Az okát máig sem tudom, de óriási szerencsém volt, hogy nem lettem saláta. Tudom, morbid, de máshogy ezt nem lehetett felfogni. Pénteken még edzés, vágom a centit, mert 2 hónap és maraton – hétfőn pedig MR és neurológia. Az utolsó utáni kérdésem se lehetett az, hogy mikor futhatok? Ez a legfontosabb? Dehogy, de valamibe kapaszkodnom kellett! 3 hónap teljes kihagyás, totál elkeseredés. De nem voltam egyedül! Amikor végre újra kocoghattam, covidos lettem, újabb 3 hónap szünet következett. Életem egyik legrosszabb és leghosszabb fél éve következett.
Csak azért is! Magamért is!
Sztrók és covid után fél évvel, 2021 májusában lefutottam az első maratonomat. Már a felkészülés közben elvarázsolt egy másik világ, az ultrafutóké, így Csabival belevágtunk az ultrafutásba. Két hónappal később sikerült az UTT 65 km-es távja. Újabb pár hónap és meglett az első 80 km, és persze az első komolyabb sérülés, mert a hengerezés és a nyújtás minek is nekem kategóriában tengődtek. De mivel minden rosszban van valami jó, megismertem Zolit és Bencét, akik aktívan cseszegetnek, ha éppen elfelejteném a rehabilitáció és erősítés fontosságát! Ajj de büszkék lesznek rám! 🙂 Az első 100 km egy körözős verseny jutalma volt nekem, ahonnan egyenes út vezetett Tihanyba és a Backyard világába. Ez teljesen beszippantott. Tavaly csöppentem bele ebbe a világba, és maradok is benne. 115,8 km – itt tartok most.
Célok, példakép
Célom? Inkább álmodozom. De az álmaimért aztán nagyon tudok küzdeni. Picikért és nagyokért is. Az órásiak pedig: a magyar backyard válogatott, EMU 6 napos és egy 48 órás világbajnokság. Példakép? Nem is kérdés, hogy rengetegen olyan futó van itthon is, akiknek a teljesítménye egyszerre zseniális, őrült és irigylésre méltó. De én felnézek minden olyan emberre, aki a saját korlátait képes legyőzni, és küzdeni azokért. Bogár Janival való első találkozásom egy versenyen (egyáltalán, hogy egy versenyen futottam vele), az pár kedves mondat, biztatás tőle…soha nem fogom elfelejteni. G8!! Ők tudják!!
Miért csinálom?
Boldogság. Nekem és most már másoknak is. Hanna lányomért is csinálom, aki ma már büszke is rám, a lökött futóegérre. A vőlegényemért, Tibiért, aki mindenben támogat, segít, és aki egy közös futóedzésen megállított, letérdelt és azt mondta ezt örökre velem akarja. Hát hogy hagynám abba?! A családomért is futok, akik bár annyira nem értik, hogy mi a jó ebben, de örülnek, mert engem boldoggá tesz. A barátokért, az Őrült Négyesünkért.
És végül, de abszolút nem utolsó sorban: Szabó Csabiért, az edzőmért is csinálom. Bízom benne, hogy minden óriási álmom az Ő segítségével valósul meg. 4 év után még mindig minden kedden izgulok, vajon mi vár a TP komment szekciójában. Köszönöm Neked, Nektek és az ENSPORT-nak is az elmúlt éveket, mert teljesen megváltoztattátok az életem! 😉
