Szabó Csabi futóedzőnk sportolója, Smidla József először vágott neki egyéniben az UB teljesítésének. Az ő beszámolóját olvashatjátok alább.

Az első lépések az őrület felé

Most, hogy már másfél napja csak fekszem és eszem, végre erőt vettem magamon, hogy megírjam a saját beszámolómat az idei Ultrabalatonról. Ez nem csak egy futás volt számomra, hanem egy hosszú évek óta dédelgetett álom beteljesülése.

Azt sem tudom, mikor jött az ötlet, hogy egyéniben vágjak neki. Talán 2021-ben, amikor lefutottam az első Korinthosz 80-at. Akkor éreztem először: ez nekem való. A Nagy Terv is ekkor született: minden évben egy kicsit nagyobb táv, fokozatosan. 2022-ben meglett az első 100 km-em (10:58-as idővel – mocskosul büszke vagyok rá), 2023-ban rátettem még harmincat. Mivel nem találtam megfelelő versenyt, az UB-n indultam párosban, Adrival, akivel ott ismerkedtem meg – ő lefutotta az első 80 km-t, én pedig a maradékot.

A felkészülés évei

2024-ben elérkezettnek láttam az időt egy 24 órás versenyre. Végül 164 km-t sikerült teljesítenem. Többre számítottam, de az utolsó 8 órában csak sétálni tudtam – elrontott frissítés, vízhólyagok. A dobogós helyemet akkor már nem veszélyeztette senki, így inkább megálltam.

A tanulság világos volt: zoknicsere, zoknicsere, MONDOM ZOKNICSERE!

Nyáron egy edzőtáborban, sok ember előtt kimondtam: 2025-ben egyéniben indulok az Ultrabalatonon. Olyan érzés volt, mintha Margot Robbie-t hívnám randira. Szabó Csaba, az ensportos edzőm nem fékezett, csak ennyit mondott: „Persze, csináljuk!” És ha ő hitt bennem, én is elhittem.

Persze nem ment minden simán. Ősszel lesérültem, az őszi edzőtábort ki kellett hagynom. A Korinthoszt még behúztam szintidőn belül, de egy héttel később egy sima 7 km-es futás teljesen kivégzett. Ágota és Kriszta segítettek helyrehozni – a masszázsrúd azóta a legjobb barátom. Elkezdődött a sokak által „szadistának” nevezett felkészülés. De nekem nemcsak a testemnek, hanem a lelkemnek is szüksége volt rá.

A káosz, amit előkészületnek hívunk

A verseny előtti hetek káoszban teltek. A megrendelt cipőm beragadt a Foxpost raktárába (még most is ott van), a szállásomat törölték, és a biciklis kísérőm is lebetegedett. Gyorsan kellett B-terv: Attila vállalta az első 70 km-t, Béla – volt tanítványom – hajnalban csatlakozik majd, a szüleim pedig autóval követnek. Minden készen állt. A Nagy Terv olyan volt, mint a Marvel univerzum: évek óta építgettem, hogy most elérkezzek a saját Végjátékomhoz.

A nagy nap előestéje

Csütörtök este korán lefeküdtem, de a fejemben pörögtek a képek: hogyan fogok futni, hol jön majd a holtpont, kibírom-e? Aztán jött egy gondolat:

nem azon kell gondolkodni, hogy sikerül-e, hanem hogy hogyan. Ez megnyugtatott.

Péntek – A rajt

Péntek hajnalban 4-kor keltem, nem szeretek kapkodni. A szállás kb. 3 km-re volt a rajttól. Bemelegítésképp odakocogtam. Attilával együtt indultunk, ő kísért az első szakaszon.

A rajt hangulata leírhatatlan: harangszó, zene, könnyek. Éveken át erre készültem.

6 feletti tempóval kezdtem, szándékosan nem gyorsabban. Atit megkértem, figyeljen rám.

A gyomrom sokáig bírta, a frissítés jól ment. Sótabletta, zselé, bcaa, szénhidrát keverék – minden a terv szerint. A Varga Pincészetnél kicsit összekeveredtünk, Ati eltűnt, de később újra csatlakozott. Találkoztam a szüleimmel is Vonyarcvashegynél, itt zoknit cseréltem.

Keszthelyen Pultrafutó Ákos frissítőpontjánál csak illemből vettem el egy ropit – féltettem a gyomromat. Fenékpusztán kaptam egy Hellt, az eső is elkezdett csepegni, de mentem tovább. 95 km-nél Balatonmáriafürdőn búcsú Atitól. Innentől egyedül.

Az éjszaka próbája

A gyomrom 11 órányi futás után megadta magát. Bevettem pár gyógyszert, és átálltam probléma-megoldó üzemmódba. Sétáltam, kocogtam. Sötét lett, fejlámpa fel, és irány Fonyód. Az előző ultráimra való készülés során sokat kellett éjszaka is futnom, de az UB-edzés alatt ezt elhagytuk, mert rájöttem, hogy nincs rá szükségem, ugyanis én élvezem az esti versenyzést.

Szüleim jelezték, hogy lassú vagyok – de mint kiderült, mérföldben nézték az órát. Kis riadalom, nagy megkönnyebbülés. Powerbankkal töltöttem az órát és a telefont, közben haladtam tovább. Néha leültem pihenni, de nem voltam álmos – inkább mentálisan tompa.

A reggel: a táv vége még messze

Siófokra hajnal 4 körül érkeztem. Onnantól már nem nagyon ment a futás. Új tervet készítettem: a 24. óráig eljutni 170 km-ig. Akkor még 39 km van hátra – gyalog is kivitelezhető 6,5 km/órás tempóval.

LEGO-kon mezítláb – a célig

Balatonvilágoson megvolt a 170 km. Jött a legnehezebb szakasz: 7 órányi gyaloglás. Olyan érzés volt, mintha mezítláb LEGO-kon lépkednék.

A talpam fájt, vízhólyagok, fáradtság.

Akarattyánál Béla felbukkant – hozta a megváltást. Átvette a táskám, frissített, tartotta bennem a lelket.

Csopaknál elkapott minket egy hatalmas eső. A széldzsekim semmit nem ért. Áztunk, de mentünk. Almádiban ittam egy utolsó Hellt, majd megjelent Peti. Ölelés, bátorítás, és még egy kis dráma: majdnem elgázoltak minket. Még ez is belefért.

A célban

Már csak 10 km volt hátra. Füred már ismerős volt, de a lábam alig bírta. Peti kísért, és biztatott. Végül megláttam a Spart, a parkolóban a célzóna. Az utolsó csippantás után ráléptem a kék szőnyegre.

A végén ott várt a nevemre szóló célszalag – és sírtam. 30 óra 22 perc lett az időm. Szintidőn belül. Elsőre.

Hazatérés

Készült pár fotó, ölelések, minden ami kell, majd apámmal megbeszéltük, hogy melyik az a legközelebbi pont, ahol az autóval le tud parkolni, mert alig bírtam már járni. Amíg vártam, felhívtam Csabit, az edzőmet. Örültünk egymásnak, csodálatos érzés volt elmondani neki, hogy sikerült. Méghozzá elsőre. Utólag tudtam meg, hogy a mezőny kb 60%-a csinálta meg – és ez még egy kimagaslóan jó értéknek számít.

Zárszó

Hálás vagyok mindenkinek, aki hitt bennem, segített, szurkolt. Egy ideig azt hittem, soha többet. Aztán kialudtam magam.

Jövőre: kevesebb könnyel, kicsit gyorsabban.