Szádvári Judit, az ENSPORT triatlon- és futóedzője hihetetlen dolgot vitt véghez tavaly novemberben: kvalifikálta magát a triatlon legnívósabb versenyére, a Kona-szigeten minden évben megrendezésre kerülő Ironman-világbajnokságra. Ebben a blogsorozatban arról ír majd Nektek, hogy hogyan vezetett az út a fürdőszobában rókázástól Hawaii-ig.

Kona

Kona egy sziget Hawaii-on. Képeket már láttam róla, csodálatos hely, de a triatlonisták számára másban rejlik a szépsége. Ez a sportág szülőhelye, itt rendezték meg először az Ironmannek nevezett versenyt, ahol 3,8 kilométert kell úszni az óceánban, majd tekerni 180 kilométert a szeles parton és végül futni egy maratont (42km), forróságban és párában.

Tökéletes helyszín. Azóta is minden évben megrendezik itt a versenyt, ami a táv világbajnoksága. És 2019-ben egy lehetek én is az indulók közül! A felkészülésemről és az idáig vezető út főbb állomásairól fogok ebben a blogban írni, örülök, ha ezt megoszthatom veled és elolvasod. Ha van olyan kérdés, ami érdekelne, kérdezz bátran, örömmel osztom meg a tapasztalataim, élményeim.

Miért is?

Már lendületesen írtam az első posztot, amikor átküldtem kedves főszerkesztőmnek, az Ensport marketingesének, aki mondta, hogy igen, ez így tetszik neki, csak hiányzik neki belőle valami. Miért? Miért vág bele valaki ebbe, miért választja valaki, hogy megcsinálja ezt a távot?

Meglepődtem a kérdésen, mert számomra természetes, hogy csinálom, benne vagyok, és a miérten el sem gondolkoztam már régen. Jött a zsigeri válasz: mert ott van :D. Persze ez azért nem ilyen egyszerű! Amikor sok-sok évvel ezelőtt hallottam arról, hogy létezik ilyen, hogy Ironman, felfoghatatlan volt és rögtön vonzani kezdett a kihívás – ezt egyszer a távoli jövőben nekem is meg kell csinálnom. Azt gondoltam ez a maximum, amit egy ember megcsinálhat. A csúcs! 14 éves koromban atletizáltam, 400 méteres futó voltam, a hosszabb távokat sosem kedveltem. Ekkor még az 1500 méterre és hosszabb távként gondoltam. De vonzani vonzottak.

Aztán, ahogy évekkel később életem első maratonjára készültem és egy 30 kilométeres edzés lefutása után hánytam, és a fürdőszoba padlóján feküdtem, úgy voltam vele, ezt engedjük el, képtelenség, hogy én Ironman legyek. Jó, ha nem négykézláb fogok bekúszni a 42 kilométer végén, nem hogy még ússzak és biciklizzek előtte 180km-t. Úszni szigorúan csak mellben tudtam, kitartott fejjel, hogy a hajam nehogy vizes legyen, tekerni meg talán tekertem már életemben egyben vagy 20 kilométert. Szóval nem reménytelen, lehetetlen nekem az Ironman! Az első maratont túléltem, 4 óra 53 perc lett. Nem egy acélos idő, de szerettem, jó élmény volt.

Aztán láttam másokat felkészülni az Ironmanre, Jó volt ezt megélni és a kulisszák mögé nézni, látni, hogy ez teljesíthető, de láttam azt is, hogy ez sok áldozattal jár, és nekem időben nem fog beleférni. Aztán rossz társaságba keveredtem. A csapat egy része az Ensportnál triatlonos volt, Erdélyi Nándi hamar elkezdte rágni a fülem, hogy triatlonozzak, jó lennék benne. Tudtam, hogy a bringával nem lesz gond, mert ott az állóképességem, amit megszereztem az évek alatt futáson, de az úszás, ahhoz semmi kedvem nem volt. Elmenni az uszodába, állandóan hajat szárítani, sokkal több a macera vele, mint a futással. Aztán a reggeli úszó edzések…én finoman szólva sem vagyok egy reggeli ember. Az, hogy 6-ra az uszodában legyek, nagyon nem hangzott csábítóan. Nagyon-nagyon nem! ?

Viszont nagyon jó hangulata volt a triatlon versenyeknek. Kellemes úszós helyszínen, nyári időben. Emlékszem, mikor másodszorra voltam lent Nagyatádon, a hosszútávú országos bajnokságon, Balázst frissítettem. Ott álltam a pálya szélén és két dolog járt a fejemben: ezt nekem is meg kell csinálnom, és az, hogy ez szörnyű, nem normális aki ezt csinálja. Vonszolják itt magukat a forróságban, a lábuk alig mozog. Miért csinálja ezt bárki? De közben látod azt is, hogy minden lépéskor megküzd a démonjaival és győz. Tovább megy. Hihetetlen élmény ezt kívülről látni, és azóta tudom, hogy átélni még jobb!

Aztán elkezdtem úszni tanulni, hogy legalább a mellúszásom vállalható legyen. Vettem egy országúti kerékpárt, kölcsönkértem egy triatlonos dresszt, és elindultam az első versenyemen, Szálkán. Azért itt, mert hallottam, hogy itt nem ciki feltolni az emelkedőn a biciklit és volt nekem való táv, ahol csak 500 méter az úszás, de 45 km a kerékpár és 10 km a futás. Ilyen táv nincs máshol. Tökéletes egy jó futó, ám az úszással még csak barátkozó embernek, nekem. És mosolyogtam a futáson. Élveztem. Ekkor már tudtam, hogy az erő beszippantott, minden ész érv ellenére. Elvesztem. Vagy ha úgy tetszik, megtaláltam magam.

Maratonra készültem ekkor még, két hónap volt hátra. Lefutottam, meglett a célidő: 3 óra 34 perc. Közben sokat változott az életem is, véget ért egy 12 éves kapcsolatom és úgy voltam vele, ennél több időm sose lesz felkészülni az Ironmanre. Új élményeket szerettem volna, kihívást, egy utazást, ahol megismerhetem magam és a határaimat. Egyedül akartam lenni. Így 2015 október végén megkértem Nándit, hogy készítsen fel a következő évi Nagyatádi teljes-távú országos bajnokságra. Van rá 9 hónapunk.

Szóval, akárhogy nézem, nem én választottam az Ironmant, ő választott engem. És ez a legjobb dolog volt eddigi életem során, mert ennek köszönhetem a szerelmem, a hivatásom, a hobbim, rengeteg barátot, sok példaképet, önmagam megismerését.

Folyt. köv.

Elérhetőségek:

• E-mail
• Facebook
• Instagram