Papp Zoltán versenybeszámolója

Épp ülök a reptéren a csatlakozásra várva és azon gondolkozom, hogy mit írjak életem eddigi leghosszabb futásáról. 12 óra 37 perc és 116 km. 116 még gombócból is sok, nemhogy kilométerből, de ha végig gondolom, hogy ez mennyi idő akkor még inkább felfoghatatlanok ezek a számok. Még így 2 nap távlatából is.

Előkészületek:

Akkor kezdjünk bele. Tavaly ősszel a jól sikerült maraton után két dolog járt a fejemben. Kellene egy gyorsabb maratont futni és/vagy egy hosszabbat. Aztán valahogy szembejött az Ultrabalaton és Utasi Ákossal (mindkettőnket Nándi edz) kb. egy levélváltással csapattagok is lettünk. Ákos intézte a nevezést, Nándi pedig nekiállt edzést tervezni (én meg nagy mellénnyel azt terveztem, hogy mennyire jó időt fogunk futni).

Elkezdődött a felkészülés és december 31-én sikerült lesérülni és majdnem az egész januárt kihagyni. Februárban minden rendben ment és megkaptam az első 4, majd 5 órás edzésemet. Ekkor már éreztem, hogy nem egy maratonra készülök. Ákos márciusban elkezdte a kálváriáját, miszerint a sérülést és a betegséget váltogatta és néha még kombinálta is a kettőt. De azért mindketten elmentünk a Mátrabérc Trail terepfutó versenyre (54,5 km, 2800 m szintemelkedés), pedig Ákos a verseny előtti heteket teljesen kihagyta. Én másnap lenyomtam egy levezető Vivicitta félmaratont. Eljött a május és Ákos ott folytatta ahol abbahagyta, tehát sérülés, edzéstől való eltiltás és hasonlók. Nálam az edzések mentek, de 2 projekt futott párhuzamosan, ami a stressz-szintemet az egekben tartotta és csak együttérzés miatt nem kellett utaznom a verseny előtti napokban. Kijelenthetjük: hogy fejben, testben teljesen készen álltunk (Ákos fejben, én pedig testben)

A verseny:

Mivel nem sikerült sem Nándit, sem Ákost meggyőznöm, hogy hülyeség az egyben 100+ km futás, ezért könnyű dolgunk volt a váltás megszervezésével. Reggel Ákos elrajtolt 9:30-kor, én pedig vártam Badacsonytördemicen a váltásra. Hatalmas nagy segítség volt, hogy Vízi Tibi és a párja, Timi autóval szállítottak mindenhová, sőt Timi végig kísérte Ákost az egész távon. Ezer köszönet!!! Engem a tervek szerint Peti kísért és Gyöngyi végezte a lelki támogatást. Tehát hármasban vártuk, hogy Ákos teljesítse a 104,9 km-t, amiben van pár badacsonyi hegy is. Ami nem volt az eredeti tervben az a 25-30 fok körüli hőség, ami rendesen lassított mindenkit. Például az az egyéni futó, aki 80 km környékén még az első helyen állt már nem jutott el a következő ellenőrzési pontig.

21:52-kor átvettem a chipet és elindultam. A terv elég egyszerű volt: 6 perces km-eket futni a következő pár órában és 11,5 óra alatt befejezni a távot. Folyamatosan néztem a tempót és 6on kívüli km-ek jöttek, de amikor ránéztem a pulzusra akkor kétségbe estem. 150 fölött volt (váltás előtt 10 perccel a pulzusom 80 körül volt), ami nem megszokott a mostani edzettségemhez és a tempóhoz képest (május elején 5:15-öt futottam 140 környékén). Teltek a percek és mentek a km-ek, de nem ment lejjebb. Aztán rá kellett jönni, hogy ez bizony a stressz, a tudat, hogy most egy ekkora táv van előttem és mindenekfelett TÖK SÖTÉT. Élemben először futottam fejlámpával, így az éjszakai futás gyönyöre teljesen ismeretlen volt. Kb. 1 óra telt el, amíg lement 140-re, ami már tartható ilyen hosszú távon.

Peti fenomenális volt. Elmondtam neki, hogy Nándi 20-30 gramm szénhidrátot javasolt félóránként, tehát félóránként traktált azzal, hogy egyek. Életemben nem ettem ennyit és még inni is kellett (mert Peti azt sem hagyta ki a sorból), így volt már olyan, hogy terhesnek képzeltem magam, olyan jól sikerült felrázni a gyomrom tartalmát. Ahogy a nagy könyvben meg van írva betoltam 2 Immodiumot indulás előtt, mert nincs idő mindenféle ügyeket intézni, ha az ember fut. Viszont a rázkódás és a Petiben munkálkodó atyai szigor, mondhatni gázüzeművé alakított. Kezeltük a dolgot és lecsúszott még pár Immodium. Nem kell besz@rni, nem lövöm le a poént: minden ott maradt ahol kellett!

Különböző váltópontokon vártak minket Gyöngyiék (Tibi, Timi, az újjáéledt Ákos és Timi rokonai, Judit és Panna), tehát minden rendben volt. Keszthelyen elfutott mellettem egy srác egy hangyányival gyorsabban és megkérdeztem, hogy milyen tempót megy, mert akkor futhatnánk együtt. A srác mondta, hogy 5:50 körül fut, mert most visszavett tartalékolás címszóval, mivel 25 km-t kell egybe lefutni. Erre a válaszom: „Akkor én nyertem, mert én 116-ot futok egybe.” A srác visszanézetett pont úgy, mint ez a hörcsög: KLIKK!
Vicces volt. Aztán belehúzott egy kicsit és lassan eltávolodott.

Ekkor már 2-3 órája futhattam, de őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy mennyi telt el. A sötétség teljesen lenullázta a realitás érzetemet és a cél távolsága pedig elérhetetlenné tette az egészet. Elkezdett fájni az összes olyan pont, ami az utóbbi években futástól fájt. De tényleg! A vádlim, a térdem, a talpam, az achilles-em… De mentem tovább, viszont a gondolatok nem voltak túl pozitívak: „Szólni kellene Ákosnak, hogy vegyen át egy szakaszt”, „Még csak itt járok és már ennyire készen vagyok. Pedig ennyit már többször futottam… De akkor mi van velem???” Az egyedüli megnyugtató dolog az volt, amikor az órára néztem, és azt mutatta, hogy a tempó az jó és a pulzusom is. Akkor ezek szerint a testem OK, csak fejben nem vagyok rendben. Utólag Peti is elmondta, hogy az éjszaka közepén ő is úgy gondolta, hogy ez nem lesz meg, mert annyira szörnyen festettem.

A Keszthely utáni sötétséget a fákra világított fényfestés tette – szó szerint – színesebbé. Nagyon jól néztek, ki a logók, képek. Mondjuk ezt nem tudtam nagyon megbeszélni Petivel, mert ahhoz már nem volt erő. Ő mesélt mindenfélét a gyerekekről, munkatársakról, MX5-ösökről, meg mindenről, ami az eszébe jutott, hogy feldobjon. Fel nem dobott, de a monotonitást legalább megtörte. A másik dolog, ami nem segített sokat, de legalább néha elvonta a figyelmemet a futásról az a zene. Peti biciklijére felbuheráltam egy pici hangszórót és egy ipod shuffle-t 4 órányi zenével. Az eredmény az lett, hogy Peti nem hallotta, ha mögöttünk jött egy gyorsabb futó és el kellett engedni. A déli partot élértük és jöttek a hosszú utcák…sötétben. Igazi demoralizáló 5 km hosszú (tényleg annyi) nyíl egyenes utcán futni, aminek a végét még látni sem lehet, csak villogó piros és fehér lámpákat, futókon és a kísérő bicikliken. Ez annyira unalmas volt, hogy Peti többször szóvá is tette, hogy ezek az utcák milyen hosszúak… Én meg bent röhögtem magamban, azt gondolva, hogy: „tudom, de ezzel nem segítesz”. Még ekkor is mentem tovább, romlott a tempó, de mentem. Aztán Alsóbélatelepnél (52km után), úgy döntöttem, hogy leülök bekrémezni a lábamat és leginkább pihenni. A frissítőnél kértem egy széket és a csávó felajánlotta, hogy szívesen szól a mentősöknek, ha kell. Én csak leülni akartam… Gyöngyi és az egész csapat ott volt és kaptam egy kis vádlimasszázst is. Elindultam 10 perc pihi után, de valami szörnyű volt. A lábam egyáltalán nem mozgott és minden fájt. Szerintem egy fél km kellett hozzá, hogy megint futásnak hívható mozgást tudjak végezni. Ez amúgy pont akkor volt amikor a BB-s csapat az úton közepén megállt, mert észrevettek és Viki ordított nekem, hogy HAJRÁ!

Lassan eljött a 4-fél 5 és kezdett pirkadni. Egy-egy elkapott szép hajnali táj próbálta feledtetni a nehézségeket, de nem sok sikerrel. Viszont valami megváltozott. Nem tudom elmondani – és ezt lehet, hogy Peti sem tudja megmagyarázni, pedig ott volt mellettem – de valami megváltozott. Egy kicsit gyorsultam és ment a futás. Valahogy azok a negatív gondolatok sem voltak már meg. Csak úgy futottam és jöttek-mentek a frissítő- és váltópontok. Eszembe jutott – épp időben – hogy szeretek beállni valaki mögé és kvázi szélárnyékban futni. Persze nincs szélárnyék, de jobb együtt szenvedni, mint egyedül. Egy göndör hajú nő mögött futottam, aki a kísérőjének mesélte, hogy nem bír gyorsabban futni, mert a térde fáj. Én ennek nagyon örültem (mármint annak, hogy nem tud gyorsabban futni, nem annak, hogy fáj a térde), mert akkor futhatok mögötte és tarthatom a 6:20-30- as tempót. Amikor lelassult, akkor átpártoltam az előttünk futó duós sráchoz és a kísérőjéhez. Sajnos a srácot pont az 500 méterre lévő váltóponton váltotta a társa és így ennyi lett a közös futásunk története. Eközben hol előttem, hol mögöttem volt egy fekete cuccba öltözött vörös hajú csaj. Az ominózus váltóponton én toltam magamba a sajtot és megint elém került.Szóltam Petinek, hogy a fekete csajt kell utolérni. (Peti egy csokibarna lányra gondolt, aki rakéta sebességgel előzött meg pár perce és nem értette, hogy azt meg hogy…) Jött egy narancssárga pólós csávó és 6 perc alatti km-ekkel közeledtünk a fekete ruhás lányhoz (később lett neve is: Betti). És megvan! Egy gyors (értsd három szavas: „fuss, megyek utánad”) ismerkedés után beálltam a tempójára, ami nagyon kényelmes, de egyben jó is volt (6 perc fölött, de az már nagyon OK, 60-70 km után).

Kevésbé voltam beszédes kedvemben, mint Peti, ezért ő tartotta szóval Bettit, akinek ez volt a leghosszabb távja életében. Megbeszéltük, hogy milyen jó hogy itt van, mert nélküle tuti, hogy nem tudnám tartani a tempót és ő is hálás volt, mert jó társaságnak bizonyultunk (leginkább Peti, mert én kussoltam és futottam).

Kitaláltam, hogy ismét krémezni kellene egyet, de nem akartam Betti idejét elrontani és javasoltam, hogy fusson tovább, de ő inkább megvárt. Így ez a pihenő rövidebb lett és csak 5 percet ültem. És volt még egy jó hír: Innentől nem hárman hanem négyen mentünk tovább, mert Gyöngyi kitalálta, hogy Timi biciklijén kísérni fog. Egy egész 4 fős hadosztály haladt ezután a cél felé, ami még mindig kb 30 km-re volt. Betti viszont, nem a végéig futott, hanem hamarabb leváltották, ami azt jelentette, hogy az utolsó 20km-re megint nem volt iramfutó.

Egy kicsit menjünk visszább, mert valami furát tapasztaltam az órán. Mintha a km-ek nem egyeznének, ha összeadom. Az órám kevesebbet mutat, mint a hivatalos tábla. Ráadásul a különbség már 1,5 km környékén van. Azért az sok…értem én, hogy az még mindig bőven 5%-os hibaarányon belül van, de itt nekem pontosan tudni kell. 4kor én már fejben lejátszottam és megmondtam, hogy 11kor fogunk befutni. De ha nincs pontos adat, akkor mi lesz??? Tehát futottunk Bettivel és szépen ment a dolog, de hirtelen az órám, teljesen irreális tempót mutatott. Azt mondta, hogy 6 perceket futunk, valamikor alatta valamikor felette. Mivel a távolságot már tuti, hogy rosszul mérte, ezért ezt is betudtam ennek.

Akkor viszont fussunk!

Bettit nem sikerült meggyőzni, hogy az élete leghosszabb távja sokkal jobban hangzik, ha 54 km-ről van szó, mintha „csak” 44-et monda, így egyedül mentem tovább ráadásul az utolsó pár száz méterét megnyomta, amit nem tudtam tartani (az órám 5:40-et írt, de lehet hogy még kevesebbet is csak nem láttam).

Elkezdtem kérdezgetni a többi futót, hogy mi a tempójuk, mert az nem lehet, hogy az órám jót mutasson és tényleg 6:10 körül fussak. Általában nem tudták, de az egyik srác kicsit lassított és kifejtette, hogy biztosan valami főnix madár képzőből jöhetek, mert a hamvaimból sikerült felélednem. Kiderült, hogy az előző frissítőnél várta a váltást és látott és azt hitte, hogy ott fogok meghalni. Ahhoz képest futottam elég jól éreztem magam. Aztán találtam egy srácot, aki azt mondta, hogy 5:50-re van beállva és futottam vele. De néztem rá továbbra is, hogy ez biztos, hogy nem 5:50, mert az órám azt mondja, de az nem jót mutat és amúgy is az ennél gyorsabb tempó.

Valahogy sikerült elhinnem (Gyöngyi beszélt egy másik sráccal, aki tartotta a tempómat és hallottam őket), hogy tényleg 6 perceket futok, de nem volt egyszerű. Na OK, hogy ez a tempó, de akkor mikor lesz a vége? Újratervezés! Ha minden igaz, akkor 10:30-ra bent leszek: „Az nem is rossz… Akkor az 25 órán belüli idő lenne, mert Ákost nem pont 9:30-kor rajtoltatták, hanem később pár perccel. Talán 9-10-zel. Hú, ez nem is rossz!”

Ekkor már szinte csak zselén, kólán és vízen éltem. Szendvicsért még az éjszaka próbáltam, de szörnyű volt, a frissítőknél meg sajtot, sótablettát, vizet, kólát és néha mazsolát fogyasztottam. Peti és Gyöngyi azon elmélkedett, hogy milyen szerveim álltak le teljesen, hogy a futás továbbra is menjen. 10-zel a vége előtt kiderült, hogy a frontális lebeny az tuti, hogy a listán lenne, ugyanis nem volt kóla a váltópontnál ésezt enyhén zokon vettem. A frontális lebeny pedig ezt a zokonvevést, tudja szociálisan elfogadható formában kifejezésre juttatni, de ennek hiányában kifejezetten bunkó tud lenni az ember. Utána kérhettem bocsánatot Gyöngyitől és Petitől a hangnem miatt…

A kóláról még egy szót. Ahogy tudjátok nem iszok kólát tisztán, mert az egészségtelen, de ha rumról van szó akkor OK. Viszont azt, hogy ennyi szénhidrátot (11,2 g/dl, míg az izonóniás italomban csak 7 g) és kalóriát lehet belőle bevinni és akkor is lemegy amikor már minden mástól dobnál egy rókát, na azt nem gondoltam volna soha. Nem tudom mi van benne, de működik. Ezután tényleg másként nézek a kólára.

Már csak 1 váltópont volt hátra és onnantól már csak 3,2 km van a célig. Mivel tegnap ezen az úton mentünk a rajthoz autóval, ezért mindenütt kerestem a támpontot, hogy lássam a hátralévő távolságot. Peti emlegetett valami szép házat, de az sehogy sem akart előbukkanni. Én meg egy villanyoszlopot néztem sorompónak, mert az a Club Aliga bejáratát jelentette volna, de az sem volt az. Aztán mégis!!! Megvan a sorompó. Vagy négyszer-ötször kiabáltam bele a mindenbe, hogy „SOROMPÓ!!!”, amit Peti nem tudott, hová tenni és utólag mondta, hogy azt hitte, baj van. Ákos is előkerült az utolsó pár méterre és a végén még 6 alatti tempóval befutottunk!

Olyan boldogság, meg öröm, megkönnyebbülés és még ezer érzés fogott el, hogy azt leírni sem tudom. Arra emlékszem, hogy megöleltem az egyik rendező srácot, aki a csoportképekhez rendezgette az embereket és azt mondtam neki, hogy „nagyon szeretlek és köszönöm!”

A befutó képhez még ugrottunk is egyet, amit remélem a hivatalos fotós elkapott. Nem hivatalos képek is készültek az egész társaságról, akik segítették a versenyünket. Ahogy ezt a FB-on írtam, nélkülük biztosan nem tudtam volna megcsinálni (Ákos tuti megcsinálta volna mert ő kemény, mint Tarzan sarka).

Ez volt az eddigi leghosszabb futásom, leghosszabb beszámolója. Hogy lesz-e hosszabb azt nem tudom, de valami biztosan lesz. Lehet hogy egy gyorsabb maraton…

Hivatkozások:

  1. KAVALIAUSKAS M., ASPE RR., BABRAJ J. High-Intensity Cycling Training: The Effect of Work-to-Rest Intervals on Running Performance Measures. (Journal of Strength and Conditioning, 2015. aug)
  2. PERRY C.G.R. , HEIGENHAUSER G.J.F.., BONEN A., SPRIET L.L. High-intensity aerobic interval training increases fat and carbohydrate metabolic capacities in human skeletal muscle. (Applied Physiology, Nutrition, and Metabolism, 2008, 33(6): 1112-1123, 10.1139/H08-097)
  3. HELGERUD, J., K. HKYDAL, E. WANG, T. KARLSEN, P. BERG, M. BJERKAAS, T. SIMONSEN, C. HELGESEN, N. HJORTH, R. BACH, and J. HOFF. Aerobic High-Intensity Intervals Improve VO2max More Than Moderate Training. (Med. Sci. Sports Exerc.,Vol.39,No.4,pp.665–671,2007.)
Shares
Share This