…ez állt az egyik, korábbi Balatonman pólón. Tényleg nem opció? Véleményem szerint nagyon is az. Mármint opció, lehetőség, illetve inkább egy döntés. Az, hogy jó, vagy rossz döntés, mindig utólag derül ki.

Az utóbbi időben (is) volt egy-két alkalom, hogy sportolóim bizony nem fejeztek be egy versenyt, és volt olyan is, hogy a verseny előtti este kaptam az üzenetet, hívást, hogy mi legyen, mert neki ezen nincs kedve elindulni, vagy egyszerűen a “csillagok állása” miatt semmi sem úgy alakult, ahogy tervezett volt. Egy dolgot megtanultak, akik velem edzenek: ilyen döntést helyettük sosem fogok meghozni, hogy adjon fel egy versenyt, de ha meghozta a döntést, akkor

mellette állok, még akkor is, ha nem értek egyet a dologgal.

Az, hogy valamit nem fejezünk be, nem egy világra szóló kudarc. A sport nem olyan, hogy eltervezek valamit, készülök rá, és 100%, hogy úgy sikerül, ahogy megálmodom. Igazából az élet egyik területe sem ilyen. Vannak, akik úgy félnek a feladástól, mint a tűztől. Úgy érzik, ha kiszállnak egy versenyből, akkor oda a férfiasságuk, nőiességük, oda az önbizalmuk, jön az “én nem érek semmit” érzés, és jön az, hogy “igazuk volt a kétkedőknek“. Szerintem ez a lehető legrosszabb oldal, ahonnan ezt vizsgálhatjuk. A feladás ugyanis sok esetben a legjobb döntés.

Én is számtalanszor adtam fel versenyt, mégsem érzem azt, hogy teljesen kutyaütő voltam a sportban. Talán a legemlékezetesebb, amikor 2010-ben kiszálltam Nagyatádon 22 km-nél a futópályán. Top10-es eredményért mentem. 22 kilinél már láttam ez nem fog összejönni. Egy évvel korábban 9:51-et mentem debütálásként, így tudtam, azt nem kell bizonyítanom, hogy meg tudom csinálni a távot. Az eredmény elúszott, ellenben feszített felkészülésben voltam, ugyanis 4-5 héttel Nagyatád után volt a budapesti triatlon VB.

(A kép után folytatódik a bejegyzés.)

Elengedtem Nagyatádot, 22 kili után felsétáltam a szállodába, lezuhanyoztam, lepihentem. Még este 8-kor is az járt a fejemben, hogy most bezzeg nem is vagyok fáradt, ha most visszamegyek még simán lefutom a maradék 20-ast szintidőn belül. Persze nem tettem, ésszel tudtam, most nyertem értékes napokat a VB-re. Kedden már 400-as pályán edzettem, résztávoztam, ami jól ment, mert nem voltam fáradt. A VB nagyon jól sikerült. Megérte ezért kiszállni? Igen, egyértelműen!

Tavaly egy maratoni futóm adta fel a budapesti küzdelmeket 30 kilinél. Egyszerűen elfogyott, kiszállt. Nem akarta lefutni a maratont, jól akarta megfutni. Az eredmény az lett, hogy nem szipolyozta ki a testét, eljutott addig, amíg az adatokból láttuk, mi a gond.

Utána 6 héttel később Ravennában hatalmas egyéni csúcs lett a jutalom.

Tavaly egy triatlonosom adta fel Kenesét. A bringa féltávnál leült mellém, beszélgettünk. Mélyponton volt. Érezte, nem jó az egész így, ahogy most él. Utána meghozott olyan döntéseket, amikben biztosan segített ez az élmény, és amelyek kiegyensúlyozottá tették az egész életét. Megérte nekik kiszállni, szerintem egyértelmű.

Ez három példa. De számtalan eset van/volt még, amikor a DNF igenis opció volt, a legjobb opció volt. Persze vannak helyzetek, amikor tényleg nem opció. Amikor a határainkat feszegetjük és tudjuk, ha túl leszünk rajta többek leszünk, ami nem öl meg, az megerősít alapon.

Mindenki fejében megfogalmazódtak már ezek:

  • Mit keresek én itt?
  • Mások otthon pihennek, én meg itt szenvedek!
  • Ezért én fizettem?
  • Mi lenne, ha kiszállnék, mit szólnának a többiek?

Szerintem a sort lehetne bőven folytatni. Amikor ezek a gondolatok jönnek elő bennem, megpróbálom magam kívülről megnézni. És egy emocionálisan túlfűtött állapotban igyekszem racionálisan látni a helyzetet.

Az első és legfontosabb, hogy tudjam a motivációt, miért vagyok itt, miért megyek ezen a versenyen? Ha egy másik versenyre felkészülés a cél, akkor sosem tennék olyat, ami kockáztatja a másik versenyt. Például maratonra készülök, és félmaratonon begörcsöl a lábam. Mit jelent? Azt, hogy a szervezetem hiányt szenved és/vagy túl fáradt. Megéri tovább meríteni az erőforrásokat? Egyértelműen nem, hiszen nem ez a verseny a célom, hanem egy maraton. A jó döntés a kiszállás a maraton érdekében. Itt jöhet az is, hogy azért vagyok itt, hogy megcsináljam, befejezzem? Akkor nyújtok, pihenek, összeszedem magam és bemegyek a célba. Még akkor is, ha tudom, hogy így sokkal hosszabb lesz a regeneráció, de ha ennek a szezonnak vége, akkor kit érdekel? Az a célom, hogy megjavítsam az időmet, akkor addig megyek, amíg erre esély van, ilyen esetben görcs, eléhezés, már esélytelenné tehet, ha ez van, akkor a következő kérdés, ha itt nem jött össze, van-e a közeli jövőben esélyem máshol, ha igen, akkor szintén bejön “a nem teszem magam taccsra, nekifutok újra” dolog.

A második fontos kérdés: mit veszítek azzal, ha befejezem, és mit nyerek azzal, ha kiszállok? Direkt így teszem fel. Ha az egészségem kockázatban van, pl. sérülés miatt, akkor szerintem nem éri meg befejezni. Egy sérülés makacs dolog, hónapokra elintézhet, ennyit nem ér a verseny.

Egy kérdést sosem szabad feltenni: mit szólnak majd mások? Másokért versenyzünk, vagy magunkért? Másokért neveztünk be, indultunk el, vagy magunkért? Jobb-e (egy gyereknek is akár) azt látni valakin, hogy tudja, mik a határok, tudja, mikor lehet átlépni őket, és mikor kell visszavonulót fújni?

Szeretem azt, amikor egy sportoló ember a saját határait feszegeti. Szeretem azt az érzést, amikor részese lehetek ennek az átlépésnek, amikor rájön valaki, hogy mennyi mindenre képes. És szeretem azt is, amikor egy-egy edzőversenyt feladnak. És ez nem valami kárörvendő perverzió, mert ez egy jó dolog, legalábbis nézzük jó oldalát! Kijönnek a hibák, tanulási folyamatot indít el, rájön a sportoló, hogy tisztelni kell a versenyt, a távot minden esetben, a fő versenyt kisebb esetben veszi félvállról, jobban koncentrál, mert benne van a korábbi élmény. Szeretem, mert benne van, hogy mindent megpróbált és nem jött össze, de mert kockáztatni. A feladás nem kudarc, hanem tapasztalat, tanulás és nem utolsó sorban önismereti tréning. Aki még nem adott fel versenyt, az nem is versenyzett még igazából!

A bejegyzés szerzőjéről

Erdélyi Nándor, 20 éve triatlonozik, sportolóként, többszörös válogatott, egyéni országos bajnok volt. Edzőként 9 éve foglakozik állóképességi sportolókkal. Az ENSPORT megálmodója, alapítója és jelenleg szakmai vezetője.

Nézd meg Erdélyi Nándor többi cikkét is! 

Érdekel az állapotfelmérés?

Egy jó diagnózis már fél siker. A teljesítménydiagnosztika egyik célja a pillanatnyi állapot felmérése, a meglévő képességek vagy az esetleges hiányosságok monitorozása, majd a kapott adatok alapján az egyéni pulzus és watt célzónák, valamint a teljesítmény küszöbök meghatározása. A laboreredmények alapján olyan személyre szabott, ugyanakkor rugalmas edzésterv állítható össze, amely a sportoló ideális fejlődését szolgálja. Ezenfelül a teljesítménydiagnosztikai kontrollmérés kristálytiszta képet ad arról, jó irányba tart-e a felkészülés, és hogy kell-e finomhangolni az edzésprogramot.

Érdekel az edzéstervezés?

Ha strukturált, egymásra épülő edzéseket tervszerűen megvalósítod, sokkal könnyebb lesz a számodra fontos céljaidat elérni. Ahogyan egy nyaralást, vagy egy építkezést is megelőzi a tervezés, éppen így komoly edzésmunkát is hasonlóan kezdünk. Egy olyan jó edzésterv, ami laborvizsgálati eredmények alapján rád lett szabva, irányt mutat, ugyanakkor rugalmasan igazodik a mindennapjaidhoz és céljaidhoz. A mai, rohanó világunkban egyre fontosabb, hogy az edzésre szánt napi 1-2 órát hogyan tölti el a sportoló, hogyan tudja a leghatékonyabban kihasználni a rendelkezésére álló időt.

Tetszik a bejegyzés? Oszd meg barátaiddal is!

A kép forrása: Kev Seto

Shares
Share This